Portyázó árnyak a határon

A lankás emelkedő tetején a ponyva hirtelen megfeszült a hűvös szélben. Mirella szorosabbra fogta a gyeplőt, s a póni azonnal megtorpant. A porlepte dűlőút kanyarulatában egy kidőlt bükkfa torlaszolta el a szekérnyomot, s a bokrok felől fémes csörrenés törte meg a reggeli csendet.
Borda felugrott a szekérbakra, felborzolt szőrrel, halkan morgott. Szemei a sűrűséget pásztázták, feszült izmai alig várták az intést. A lány hátán hideg futkosott; reflexszerűen a lába alatti titkos rekesz csapóajtajára nyomta a csizmáját, nehogy a szegényeknek szánt orvosságok idegen kézre kerüljenek.
– Nyugalom, komám... – suttogta Mirella rekedten, de a saját hangja is elárulta ijedtségét. – A szegénytelep felé nem fordulhatunk vissza, a fáklyás őrök még mindig a nyomunkban lehetnek.
A bozótosból két zöld zubbonyt viselő alak lépett ki az útra, kezükben nehéz fokossal. Az ispán eldugott útdíjszedői voltak azok, akik mohó pillantásokkal méregették a magányos szekeret. Borda szaggatott, feszült morgással jelezte, hogy a veszély túl közeli.
Mirella csípős megjegyzést formált az ajkán, ám a félelem gombóca a torkán akadt. Gyorsan fel kellett mérnie, vajon a megszokott ravasz alkudozással kiverekedhetik-e magukat a csapdából.