Aranyfény a szekérnyomban

A felkelő nap első meleg sugarai teljesen áttörték a pirkadathatárt, és aranyló fénnyel vonták be a harmatos szántóföldeket. A dűlőút megszilárdult agyagján kényelmesen zörögtek a szekér kerekei, s a póni egyenletes tempóban húzta a könnyű járművet a távoli dombok felé.
Mirella félresöpörte homlokából a pajkosan szálló hajtincseket, és elégedetten halkan füttyentett egy ismert népdalt. Mögöttük már teljesen elenyészett a szegénytelep nyomorúságos képe, s a fáklyás őrök fenyegető árnyéka a múlté lett. Borda a szekér bakján felülve figyelte a környéket, fekete fülei kíváncsian billegtek minden apró neszre. Amikor egy mezei nyúl pattant ki az út menti csipkebokorból, a kutya fojtott hangon horkantott egyet, de a lány gyengéd intésére csendben maradt.
– Jól van, komám, hagyd csak a futkosót! – nevetett fel Mirella, s közben a lába alatt lévő titkos deszkarekeszre pillantott. – Maradt még néhány üvegcse gyógyír meg a jófajta kenőcsökből. A domb mögötti zselléreknél nagy szükség lesz rájuk, ott állítólag még sanyargatóbbak az ispánok.
A lány meglazította a gyeplőt, hagyva, hogy a póni kicsit megpihenjen a lankás emelkedő előtt. A tiszta reggeli levegőben a szabadság íze keveredett a ponyva alól kiszivárgó szárított gyógynövények édeskés illatával. Tudta, hogy a veszély sosem múlik el teljesen, de amíg Borda mellette éberkedik, s a rekeszek mélyén ott lapul az orvosság, semmi sem szegheti kedvét a dűlőút mentén.