Derengés a dűlőút mentén

A roskatag sárkunyhók utolsó sora mögött a szűk sikátor végre kiszélesedett, s a kis póni megkönnyebbülten horkantott egyet a hűvös, tiszta reggeli levegőben. A telep szélén álló magas törzsű akácfa alatt Mirella egy pillanatra megállította a szekeret, hogy megigazítsa a ponyva leesni készülő sarkát. Borda jóízűen kinyújtózott a harmatos pázsiton, majd alaposan megrázta magát, leporolva bundájáról a füstös sikátorok koromfedte porát.
– Ezt is megúsztuk, öregem – mosolyodott el a lány, s lágyan megsimogatta a kutya füle tövét. – A tekintetes urak pöffeszkedő őrei aligha sejtik, hogy a sötétben nem fegyver meg rablott holmi, hanem néhány üvegcse jófajta gyógyír cserélt gazdát.
Mirella benyúlt a szekér bakja alá, s előhalászott egy kis szárított húst meg egy darabka szikkadt kenyeret. A szaftosabb falatot rögtön Bordának dobta, aki elkapta a levegőben, míg a lány elégedetten rágcsálni kezdte a saját adagját. A horizonton a rózsaszín pirkadat már lassan aranyszínűre festette a környező mezők szélét.
A dűlőút nyílegyenesen vezetett a távoli dombok felé, ahol a következő falvak zsellérjei várták a megváltó segítséget. Mirella könnyed mozdulattal meglegyintette a gyeplőt, s a szekér halk nyikorgással gurult tovább a puha keréknyomban.