Útjelző kavicsok az avarban

A tölgyes sűrűjében az éjszakai pára szinte tapinthatóvá vált, ahogy Borda nesztelen léptekkel vezette Mirellát a bozótos felé. A fák törzsei között a sötétség sűrűbb volt, mint a gázlónál, ám a nedves avar felett apró, fehéren csillogó kavicsok sora derengett a csillagfényben. Ezek a kvarcos kövek, amiket még ők szórtak szét útjelzőnek, hűségesen mutatták az utat a rejtekhelyükig.
Mirella halkan elmosolyodott, ahogy lábával finoman arrébb lökött egy-egy fénylő darabot, eltüntetve a nyomot. A csillogó kövek a sötétben pont olyanok voltak, mint a szegények szemében gyúló remény szikrái. Borda elégedetten mordult egyet, majd félretolta a sűrű vadrózsabokor ágait, szabaddá téve az utat a ponyvás szekérhez.
A lovak halkan prüszköltek, ráismerve gazdáikra. Mirella a szekér hátuljához sietett, és felnyitotta a titkos rekesz fedelét. Odabent már csak néhány üres üvegcse és száraz gyógynövény lapult – a következő „csoda” kellékei.
– Na, mackóm, az ezüstökből egy darabig megél a falu – suttogta a lány, miközben felpattant a bakra. – De a megyehatár még messze van. Induljunk!
Borda bólintott, megragadta a gyeplőt, és a szekér nesztelenül kigördült a sötét fák közül a szabadabb lankák felé.