A szabad lankák szele

A nyitott lankákra érve a holdfény ezüstbe vonta a szekér ponyváját. Borda válla feszült maradt, ujjai fehéredtek a gyeplőn. Bár a falu már messze járt, a fák közül kiszűrődő minden apró neszre összerezzent.
– Valaki van ott – suttogta Borda, szemeit a sötét cserjésre szegezve. Hangja fojtott volt, torkában ott vibrált a feszültség.
Mirella gyorsan hátrapillantott, kezét a köpenye alatt lapuló tőr markolatára csúsztatva. A kerekek nyomában még látszott egy-egy utolsó csillogó kvarckő az avarban, de a sötétség gyorsan elnyelte a nyomaikat. Az udvarház gőgös tiszttartói most bizonyára még mindig a sáfrányos „csodaszertől” kábultan aludtak, de a gyanú árnyéka bármikor felébredhetett.
– Csak egy őz, mackóm. Ne állj meg, hajts tovább – felelte Mirella, bár a saját szíve is hevesen vert a torkában. Nem akart visszakerülni abba a feszült házba, ahol minden lakó gyanakodva leste a másikat.
A lovak megérezték a hajtó feszültségét, s gyorsabb ügetésbe kezdtek. A kerekek halkan zörögtek a kavicsos úton, ahogy maguk mögött hagyták a gázló utolsó fűzfáit. Mirella mély levegőt vett, s bár a félelem még ott bujkált a szemében, ajkára lassan visszatért a szokásos, dacos mosoly. A szabad lankák hűvös szele végre elmosta az udvarház fojtogató levegőjét.