Csillogó kövek a sötétben

A fűzfák nedves ágai lágyan paskolták Borda széles vállát, ahogy a sötétben utat tört maguknak a meredek parton. A patak vize halkan csobogott a gázlónál, a jéghideg áramlat a falu mocskát és az éjszaka titkait is magával sodorta. Mirella egy pillanatra megtorpant a sárgás part szélén, és lábujjhegyre állva leste a túlparti sötétséget. A túloldalon már a sűrű tölgyes feketéllett, a szabadulás ígéretével.
– Lépj óvatosan, a kövek csúsznak, mint a tiszttartó nyelve, amikor a jussát kéri – suttogta Mirella, miközben szoknyája alját magasra fogva lépett az első lapos kőre. A víz hidege még a csizmáján át is beléhasított, de csak elszántan elmosolyodott. Az erszénye ugyan kongott az ürességtől a füzes szélén, de a szíve könnyű volt.
Borda szótlanul nyújtotta utána hatalmas, kérges tenyerét. Megbízható támaszként állt a sodrásban, akár egy ősi szikla. Ahogy a lány keze a férfi kezébe simult, mindketten érezték a csendes diadal melegségét. Nem messze, a sűrű bozótos mélyén már ott lapult a ponyvás szekerük, amelynek dupla fenekű rekeszei hamarosan újabb rakományt fogadnak majd be.
Mikor elérték a túlpartot, Mirella megállt, és visszanézett a völgyben elterülő udvarház apró, pislákoló fényeire. A tiszttartó valószínűleg még mindig a gyógyultnak hitt ispán ágya mellett serénykedett, mit sem sejtve arról, hogy a csodadoktor és hű kísérője már messze jár, a szegények zsebe pedig megtelt az ő nehezen harácsolt ezüstjeivel.
– Legközelebb talán valami még drágább port adunk el neki – duruzsolta a lány, miközben lerázta a sarat a lábbelijéről. – Mondjuk, az örök ifjúság vizét a falu kútjából. Borda, készítsd a lovakat, még a napfelkelte előtt át kell érnünk a megyehatáron.