Üres erszény a füzes szélén

A nehéz bőrszerszámos erszény fenekén már csak a hideg levegő maradt. Mirella elégedett, halk kuncogással hurokolta vissza a szíjat a derekára, és még egy utolsó pillantást vetett a sötét sárba süllyedt viskók sorára. Az ispán kapzsisága és a gőgös tiszttartó vak elbizakodottsága ma éjjel melegséget, falat kenyeret és tiszta reményt vásárolt a falu legnyomorultabbjainak.
Borda halkan lépett mellé a fal árnyékából. Hatalmas termete szinte teljesen elnyelte a kevéske holdfényt, sötét szemei azonban éberen kémlelték a szomszédos utcasarkot.
– Üres a tasak – jegyezte meg a férfi mély, morgó hangján, ami alig volt hangosabb a szél suhogásánál. – És ha a tiszttartó rájön, hogy az ispán láza csak a teátrális ráolvasás és a sáfrányos főzet cselétől csillapodott le egy időre, a lovasai hamarosan az úton lesznek.
– Rájönni? Az a kevély senki azt sem venné észre, ha a saját szakállát gyújtanám fel a lámpásával – intett Mirella könnyedén, bár az arca éles vonásain átfutó villanás elárulta: pontosan tudta, hogy az idő nekik dolgozik. – De igazad van, fekete barátom. A hajnal már nem a mi vendéglátónk ezen a tájon.
Egyetlen ruganyos mozdulattal szorosabbra húzta sötét köpenyét, és a telep szélét jelző korhadt kerítés felé vették az irányt. A falu mögött, a sűrű fűzfasor védelmében kanyargott a patak sekély gázlója, ahol a vizes kövek között észrevétlenül átkelhettek a túlpartra, még mielőtt az udvarházban felébrednének a gyanakvó őrök.