Ezüsttallérok a sötét sikátorban

A nehéz kapu halkan csukódott be mögöttük, kirekesztve az udvarház fojtogató, gyanakvással teli levegőjét. Mirella az éjszakai szélben mélyet szippantott a friss, nyirkos levegőből, és az arcára azonnal visszatért a megszokott, pajkos mosoly. A nehéz bőrzacskó kellemes, csilingelő súllyal nehezedett a köpenye belső zsebében. Harminc fényes ezüst – éppen elegendő ahhoz, hogy egy egész falu túlélje a közelgő, fagyos heteket.
Borda némán lépkedett mellette, hatalmas termetével szinte egybeolvadva az utca sötét árnyékaival. Nem volt szükség szavakra; pontosan tudta, merre vezet az útjuk. Maguk mögött hagyták az uraság kőkerítését, és a falu szélén húzódó, sártól cuppogó szegénytelep szűk sikátora felé vették az irányt. Itt a házak már csak düledező, szalmával foltozott kalyibák voltak, amelyekből a hideg szél akadálytalanul hordta ki a fojtogató füstöt.
Mirella halkan, szinte nesztelenül osont az első viskó küszöbéhez. Egy apró, didergő kisfiú gubbasztott a fáskamra tövében, vékony rongyokba burkolózva. Az asszony szemei melegséggel teltek meg. Leguggolt a gyermek mellé, ujját a szájára tette, majd a tenyerébe nyomott három csillogó ezüsttallért. A fiú ámultan nézett a kincsre, de Mirella már emelkedett is fel, lágyan megborzolva a kócos haját.
Eközben Borda a sikátor sarkán állt őrt, szeme a sötétséget pásztázta, fülét minden gyanús neszre hegyezve. Mirella sorra járta a legsötétebb sarkokat, a küszöbök alá csúsztatva a megérdemelt jussot, amit a gőgös tiszttartótól csalt ki. A harminc ezüst gyorsan vándorolt a rászorulókhoz, feledtetve az udvarház feszültségét, és reményt hozva oda, ahol eddig csak a fagyos éhség uralkodott.