A csodadoktor tiszteletdíja

Mirella lassan felegyenesedett, és teátrális mozdulattal törölte meg a homlokát, mintha a csodás gyógyítás az utolsó erejét is felemésztette volna. Az ispán mély, egyenletes lélegzetvételei betöltötték a fojtogató szobát. A cselédek térdre borulva suttogtak hálát a fura nyelven beszélő doktornőnek, de Mirella figyelme azonnal a sarokban feszengő tiszttartóra terelődött. Az éles szemű asszony arcára azonnal visszatért a fenséges, hideg gőg.
– A krízis elhárult, de a láz még visszatérhet, ha nem kapja meg a hajnali főzetet – fordult Mirella a tiszttartó felé, hangjában jéghideg magabiztossággal. – Ehhez azonban ritka hegyvidéki gyökerekre van szükségem, amelyeket csak aranyért mérnek a déli kalmárok. Harminc ezüst, most azonnal, különben a rontás napfelkelte előtt visszatér a nagyságos úr tüdejébe.
Borda egyetlen, vészjósló lépéssel közelebb lépett a tiszttartóhoz, kezét hanyagul a nehéz övén nyugtatva. A hatalmas férfi dühös, sötét tekintete hatásosabbnak bizonyult minden érvnél. A tiszttartó torka kiszáradt, gyanakvása egy pillanatra megtört a nyers fizikai fenyegetés és a látszólagos csoda súlya alatt. Remegő kézzel nyúlt a bőrzacskójáért, hogy előteremtse a kért összeget, miközben a cselédek áhítattal figyelték a határozott gyógyítókat.
Mirella zsebre vágta a csörgő érméket, majd egy gyors, parancsoló intéssel jelezte Bordának, hogy ideje indulni. Nem várhatták meg, míg az ispán felébred, vagy a tiszttartó rájön, hogy a csodaszérum valójában csak sáfrányos mézvíz volt. Karöltve léptek ki a nehéz tölgyfa ajtón, maguk mögött hagyva a megbabonázott udvarházat, készen arra, hogy a zsákmányt a falu éhező jobbágyaira költsék.