Az ispán betegágyánál

A nehéz tölgyfa ajtó nyikordulva tárult ki, s a belső lakosztály fojtogató fűszer- és izzadságszaga szinte mellbe vágta a belépőket. A baldachinos ágyban az ispán nyögve forgolódott a vastag paplanok alatt, míg a szobában riadt cselédek csetlettek-botlottak. Mirella egyetlen teátrális kézlegyintéssel vette át az uralmat a feszült teremben.
– Friss levegőt! Azonnal nyissák ki a lőrésablakot, mielőtt a rontó párák végleg megfojtják a nagyságos urat! – parancsolta hamis Olaszhoni hanglejtéssel, miközben gátlástalan magabiztossággal lépett a fekvő beteghez.
A tiszttartó gyanakvóan a sarkukban maradt, ám Borda némán beállt mögé, mintegy mellesleg eltakarva a szobából kivezető ajtót. A szikár férfi nyelt egyet, s a hatalmas árnyék szorításában inkább visszafogta a fenyegetőzéseit.
Mirella teátrálisan megérintette az ispán izzó homlokát, majd kiszabadította övéből a sáfrányos, aranyszínű szérumot tartalmazó üvegcsét. Kimért mozdulatokkal cseppentett a keverékből az önkívületben lévő úr ajkára, közben hangos latin halandzsát mormolt.
Az ispán hirtelen nagyot sóhajtott, elernyedt, s a cselédek áhítatosan suttogni kezdtek. A csel látszólag működött – de Mirella tudta, hogy a gyanakvást csak pillanatokra nyomták el.