Lépcsőfokok a félhomályban

A nyikorgó tölgyfalépcső minden egyes fokánál visszhangzott Borda nehéz csizmája. A riadt szolga reszkető kezében meg-megbicsaklott a gyertya, sárga derengést vetve a folyosó sötét faburkolatára. Mirella magabiztosan, felemelt fejjel lépkedett, bár a pulzusa a torkában lüktetett: tudta, ha a csodaszérumuk lelepleződik, innen nincs menekvés.
Az emeleti fordulóban hirtelen vakító fénysugár vágott a szemükbe. Egy szikár, szigorú arcú férfi lépett ki az árnyékból, magasan tartva egy csiszolt üvegű sárgaréz lámpást. A tiszttartó volt az. Apró, ravasz szemeivel végigmérte a jövevényeket, s a lámpás fénye megcsillant gyanakvó tekintetén.
– Micsoda éjféli zűrzavar ez? – sziszegte a tiszttartó, és a lámpást közelebb emelte Mirella arcához. – Semmiféle itáliai doktorról nem kaptam értesítést. Ki engedte be magukat?
– A sürgető szükség és az ön urának halálos nyavalyája, jóember! – felelte Mirella csípősen, egyetlen pimasz kézmozdulattal eltolva a lámpást az arcától. – Ha még három percig itt méreget a füstben, a nápolyi szérum elveszíti az erejét, az ispán úr pedig reggelre kileheli a lelkét. Aztán magyarázkodhat az udvarnak!
Borda egyetlen léptékkel közelebb lépett, hatalmas árnyéka rásötétedett a tiszttartóra. A férfi elnyelte a káromkodást, megköszörülte a torkát, majd intett.
– Kövessenek. De ha egyetlen hamis mozdulatot látok, a strázsák a tömlöcbe vetik önöket – morogta, és kinyitotta a belső lakosztály nehéz ajtaját.