A tiszttartó lámpása

A nehéz tölgyfakapu döccenve záródott be mögöttük. A kövezett udvaron felcsattanó patkók zaja végigvisszhangzott a komor kőfalak között. Mirella magabiztos léptekkel vonult előre, felhajtott selyemgallérja mögé rejtve szapora szívverését. Borda közvetlenül mögötte haladt, keze a széles bőrövén pihent, míg sötét tekintetével a tornácok árnyait pásztázta.
Az udvarház ablakain derengő fáklyafények szűrődtek ki. A cselédek és a strázsák gyanakvóan, riadtan pislogtak ki a félhomályból. A levegőben fojtogató feszültség terjengett: a ház lakói feszülten figyelték az jövevényeket, hiszen tudták, hogy a gőgös ispán rossz kedve veszélyesebb volt az éjféli viharnál is.
– Hol a tiszttartó? – csattant fel Mirella hangja, megszakítva a csendet. – A nápolyi elixír elpárolog, ha nem éri el a beteg gyomrát a harmadik harangszó előtt!
A folyosó végén meglendült egy nehéz kárpit, és egy álmos, selyemköntösbe burkolózott szolga botorkált elő, kezében reszkető gyertyatartóval. Riadtan méregette az idegen csodaorvost és a mögötte magasodó, szótlan kísérőt.
– Az uraság a belső lakosztályban van – suttogta a szolga fojtott hangon, miközben az emeletre vezető lépcső felé intett. – De vigyázzanak… ma este különösen kegyetlen a természete.
Mirella gúnyos mosolyt villantott, bár ujjai görcsösen szorították a hamis szérumot rejtő erszényt.
– Vezess! – nyögte ki Borda fojtott, fenyegető hangon.