Éjféli bebocsátás az udvarházba

A kapu előtt két strázsa támasztotta lándzsáját, reszketve a hűvös éjszakai szélben. Ahogy a szekér megállt a fáklyák sárgás fényében, Mirella azonnal felvette a jól bevált szerepét: elegánsan felállt a bakon, és olyan gőgös mosollyal nézett le rájuk, mintha egyenesen a királyi udvarból érkezett volna.
– Állj, miféle jövevények vagytok az éjnek évadján? – kiáltott rájuk az idősebb őr, de a szeme rögtön megakadt a szekér cifra oldalán és Borda szótlan, fenyegető sziluettjén.
– Csak lassan a szavakkal, jóember! – felelte Mirella dallamos, enyhén idegen csengésű kiejtéssel, miközben teátrálisan meglebegtetett egy selyemkendőt. – Doria kisasszony vagyok, a híres itáliai gyógyító. Híre ment a vidéken, hogy a méltóságos ispán úr gyengélkedik, s minthogy épp erre vitt az utam, nem hagyhattam hátra egy ilyen jeles uraságot a nyavalyájával.
Az őrök bizonytalanul egymásra néztek. Az ispán köztudottan folyamatosan gyomorégésre és különféle képzelt nyavalyákra panaszkodott, ami miatt a cselédség naponta kapott büntetést. Egy távoli csodaorvos érkezése így szinte megváltásnak tűnt.
– Az ispán úr már nyugovóra tért – habozott a fiatalabb strázsa.
– Akkor keltsetek fel! – vágta rá Mirella ellentmondást nem tűrő hangon. – A sáfrányesszencia nem várhat hajnalig, elpárolog a varázsa, ha nem a megfelelő holdállásnál alkalmazzák.
Borda egyetlen mordulással előreléptette a lovat, mire az őrök kapkodva kinyitották a nehéz tölgyfakaput.