Sáfrányos csodaszérum a szerpentinen

A szekér kerekei csikordultak a szerpentin sziklás talaján, ahogy a ló ütemes gőzfelhőket fújt a hűvös éjszakai levegőbe. Ahogy a fák ritkultak, a hegyi falu távoli fényei sárgás szentjánosbogárként pislákoltak a magasban. Mirella hátranyúlt a bakról, és felhúzta az ülés alatti titkos rekesz fedelét, ahonnan finom csiszolású üvegfiolák csilingelése hallatszott.
– Egy kis tiszta kútvíz, némi összemorzsolt levendula meg egy csipetnyi szárított sáfrány – mormolta maga elé kuncogva, miközben a holdfényben gondosan összerázta az aranyszínű folyadékot. – Az ispán úr nemes gyomra biztosan értékelni fogja ezt a ritka, itáliai csodaszert. Pláne, ha legalább három aranyat kérünk a legkisebb üvegért is.
Borda közben nem lankadó figyelemmel kémlelte a fenyves sötét szélét. Egyik kezével lazán a gyeplőt tartotta, a másikkal a szekéroldalnak támasztott számszeríjat simította végig. Bár az adószedők már messze jártak a gát túloldalán, a hegyi utak rablói nem válogattak, ha magányos kalmárokról volt szó.
– Nyugodj meg, Borda – jegyezte meg Mirella pajkos gúnnyal a hangjában, miközben forró viasszal lezárta a pirulás üvegcsét. – A gőgös uraságok kincsesládája sokkal könnyebb zsákmány, mint a szegénytelep elvett garasai. Holnap reggelre az ispán alázatosan könyörög majd a gyógyírért a képzelt nyavalyáira, mi pedig tisztességes „útielőleggel” folytathatjuk az utunkat.
A szekér egy utolsó zökkenővel ért el a hegyi ösvény felső kanyarulatához, ahonnan már tisztán látszott a falu felett magasodó udvarház kivilágított kapuja.