Útielőleg a tölgyesben

Az erdei ösvény hűvös homálya azonnal körülölelta a zörgő szekeret, de a gát elhagyása feletti megkönnyebbülést gyorsan felváltotta a fojtott méreg. Mirella méltatlankodva pufogott, amiért az adószedők kapzsisága miatt a sötétben, hideg vízben kellett gázolniuk, Borda pedig egyetlen éles morgással törölgette bőrcsizmájáról a ragadós iszapot.
– Még egy ilyen éjszaka, és személyesen etetem meg azokkal a hamis nyugtákkal a tiszttartó urat – vetette oda Mirella maró gúnnyal, miközben átrendezte a szekér hátuljában maradt néhány üres zsákot. A szegénytelepen kiosztott takarók helyén tátongó űr láttán a bosszúsága csak nőtt, ám a szája szélén mégis pajkos fintor suhant át.
Borda nem szaporította a szót, tőre pengéjét egy csattanással visszacsúsztatta a hüvelyébe, majd megállította a fáradt lovat egy öreg tölgyfa oltalmazó lombja alatt. Az erdei csapás itt kettéágazott: az egyik út visszafelé, a főútra vezetett, a másik meredeken emelkedett a sziklás hegyi falu felé.
– Merre? – kérdezte Borda kurtán, vágó éllel a hangjában, miközben gyanakvó tekintettel pásztázta a fák közötti sötétséget.
– A hegyi falu felé – döntött Mirella élesen, és felkapott egy maradék szárított gyógynövényes batyut. – Az ottani ispán épp elég gőgös ahhoz, hogy kifosszuk a bukszáját némi méregdrága itáliai csodaszérumért cserébe. Ha már az adószedők elvették a nyugalmunkat, fizessék meg a számlát a feletteseik!
Borda megrántotta a gyeplőt, a szekér pedig zökkenve befordult a sziklás emelkedőre, maguk mögött hagyva a gát sötét vizét.