Sötét víz a gát lábánál

A sűrű fűzfák védelméből kibújva a szekér lassan gördült közelebb a gát melletti sekély gázlóhoz. A víztükör alig csillogott a felhők mögé bújt hold halovány fényében, de Mirella jól ismerte az átkelő minden egyes kövét. A sárban cuppogó kerekek halk nesze szerencsére teljesen eltűnt a gát felől áradó egyenletes csobogásban.
– Lépj óvatosan! – suttogta Mirella, miközben a lovat a víz széléhez terelte. – A kövek ingatagok, nem hiányzik most egy kitört tengely.
Borda szótlanul intett, és a szekér elé lépett. Bőrcsizmája merészen gázolt a hideg, bokáig érő habokba, miközben éber tekintetével a túlparti bokrost pásztázta. Kézközelben tartotta tőrét, de a túlsó oldalon csak a szél halkan suhogó zizegése fogadta őket. Az adószedők már messze jártak a töltésen, a gát tövében pedig újra biztonságosnak tűnt a levegő.
– Nyitva az út – sziszegte vissza Borda szaggatottan, miközben megragadta a zablót, s átsegítette a fáradt lovat a sikamlós sziklákon.
A szekér zökkenve kapaszkodott fel a túlsó part puha, füves emelkedőjére. Mirella elégedetten simította meg a ló nyakát. Még mindig benne bujkált a feszültség, de szája sarkában már ott játszott a megszokott, pajkos mosoly: a vámszedők elkönyvelhették a ma éjszakai vereséget, a szegénytelep lakói pedig melegben alhattak. A gát túloldalán fekvő erdei ösvény végre nyugalmat ígért a hajszás órák után.