Átkelés a gát mentén

A füzek sötét árnyékában lapulva hallgatták, ahogy a lovasok ügetése közeledik a töltésen. Az adószedők kísérete komor csattogással haladt el a falu felé vezető úton, gőgös kiáltásaikat teljesen elnyelte az öreg vízimalom egyenletes zúgása. Borda lélegzetét visszafojtva szorította tőre markolatát. Ugyan a félelem még ott bujkált a tagjaiban, szeme sem reppent, ahogy a veszély közeledtét leste.
Mirella fojtott mosollyal nézte a patkók ritkuló zaját. A zsandárok parancsnoka elhaladtukban nyers káromkodással szidta a nyirkos éjszakát és a szegénytelep saras utcáit. Eszük ágában sem volt leereszkedni a meredek árokpartra; meggyőződésük volt, hogy a gyanús alakok már rég a városszéli fogadók homályában rejtőznek.
– Elhaladtak – sziszegte Borda, miközben óvatosan kiengedte a tüdejéből a feszült levegőt. – A gát felé fordultak, nem szimatolnak tovább a bokrok között.
– Hagyjuk csak őket a kocsmai gőzben pöffeszkedni – suttogta vissza Mirella, és meleg szívvel gondolt a kunyhókban pihenő didergőkre. – A takarók már jó helyen vannak, a méltóságos urak pedig most már csak a sárgőzt nyelhetik utánunk.
Gyakorlott, halk mozdulattal terelte a lovat a malomárok védett medre mentén. A kerekek halkan sustorogtak a nyirkos avaron, míg végül a szekér és két utasa lassan belesimult a fűzfák sűrű, jótékony homályába.