A malomárok oltalma

Mirella az utolsó vastag pokrócot is átnyújtotta egy vacogó öregasszonynak, majd a rejtett rekesz rugóját koppanásig pattintotta vissza. A titkos fiók bezárult, de a nyomortanya didergő kunyhói között még ott bujkált az imént szétosztott melegség.
– Nesz van! – sziszegte Borda, és a sikátor torkolatától szaporán visszalépett a bak mellé. Riadtan kémlelte a sötétedő zugokat, ujja feszülten szorult a tőr szíjára. – A főutcán patkók csattannak. Nem tágítanak a kutyák.
– Akkor nyakunkba vesszük a várost! – felelte Mirella röviden, fojtott hangon. Bár a félelem jéghidegen markolt a gyomrába, a szemében gúnyos szikra gyúlt. – Igazán kár lenne, ha a tekintetes adószedő urak megzavarnák a szegények álmát.
Gyakorlott mozdulattal kapta kézbe a gyeplőt, s a hűséges hátas nesztelenül lódult meg a nyirkos kövezeten. A szekér átlendült a sikátorok labirintusán, és a szegénytelep szélét elhagyva a malomárok partjára kanyarodott. A meredek árokpart sűrű fűzfái és az öreg vízimalom korhadt kerékháza tökéletes fedezéket nyújtott.
– Itt megállunk – lihegte Borda feszülten, szemeit a követő útra tapasztva.
– Csendben – intett Mirella, s elégedetten húzta össze magán a köpenyt. – A takarók már melegítik a pulyákat, a kopók meg hiába szimatolnak a sárban.