Melegség a nyomortanyán

A szűk, saras sikátorok szerencsére gyorsan elnyelték a szekér zörgését, s az adószedők lármája hamar elenyészett a távolban. Borda a szegénytelep legeldugottabb szegletében, egy roskadozó, elhagyatott pajta árnyékában húzta félre a fogatot. A sötét sarkokból és a dőlt falak tövéből szinte azonnal didergő alakok sündörögtek elő: rongyokba burkolózott pulyák és fáradt tekintetű asszonyok nézték reménykedve az ismerős szekeret.
Mirella nem teketóriázott. Egyetlen kecses, mégis hatékony mozdulattal pattintotta ki a bak alatti rejtett rekesz zárját, ahol a kapzsi kalmártól kicsalt ezüstökből vett portéka lapult. Először a vastag, meleg gyapjútakarókat húzta elő.
– Gyertek csak közelebb, ne vacogjatok! – szólt lágy, gyengéd hangon, s az első puha pokrócot egy lila szájú kislány vállára terítette. A szemeiből most teljesen hiányzott a gőgös urak felé mutatott maró gúny; helyét tiszta, anyáskodó szeretet váltotta fel. – A toszkán napfényt nem hozhattam el, de ez a gyapjú megvéd a csípős széltől.
Borda közben a sikátor torkolatához lépett, s karba font kézzel, sziklaszilárdan vigyázta a telepre nyíló átjárót. Szúrós tekintete a közeledő veszélyt kutatta, ám amikor visszanézett a szekér felé, szigorú arcvonásai egy pillanatra megenyhültek.
Mirella gyors egymásutánban osztotta ki a maradék takarókat a didergő lakóknak, s még néhány fényes érmét is a helyi öregek markába csúsztatott. A vámszedők fenyegetése még a fejük felett lebegett, de a szegénytelep óvó árnyékában a kapzsiság feletti győzelem íze melengette a szívüket.