A vámszedők árnyéka

A kapzsi kalmár ujjai reszketve szorultak a csillogó tégelyre, s habozás nélkül a tálcára borította az ígért ezüstöket. A fényes tallérok csilingelve hullottak a bársonyra, ám Mirella nem hagyott időt a hálálkodásra: egyetlen kecses, mégis határozott mozdulattal söpörte a nehéz érméket a bőrszütyőjébe.
– A szerencse és a toszkán napfény kísérje útján, jóuram! – vágta rá éles, gúnyos éllel a hangjában, s már zárta is vissza a famintás doboz fedelét. A kereskedő elbizakodottan távozott, ám a kapu mellett felbolydult a levegő: a városi vámszedő két zordon fegyveressel az oldalán indult meg a szekér felé, a lajstromát lobogtatva.
Borda egyetlen éles morgással reagált. Fekete köpenye alól azonnal felvillant a tőre markolata, s szúrós tekintetét a közeledő őrökre szegezte.
– Nem várunk a számlával – vetette oda Mirellának élesen, rögtön a lovak kötőféke felé nyúlva.
– Dehogy várunk – szisszent fel Mirella haragosan, miközben felpattant a bakra. – Ezt az ezüstöt jobb helyre szánta a sors, mint az adószedő feneketlen zsákja!
Borda egyetlen rántással fordította el a fogatot a kapu tövében. A kerekek éles csikorgással vágtak bele a földút sarába, s mielőtt a hajdúk feleszmélhettek volna, a szekér már be is kanyarodott a szegénytelep felé vezető, homályos sikátorok közé.