Ezüstöntés a kapu előtt

A töltésről leérve a szekér zökkenőmentesen gördült be a vásárváros külső övezetébe. A malomárok felett imbolygó pára mögött már éledezett a település: a kemencék csípős füstje elkeveredett a friss kenyér illatával, s az első kofák már élénk kiabálással pakolták ki portékáikat a fabódéknál. Borda a malomfal védelmében fogta le a lovakat, ahonnan jó rálátás nyílt a főtérre vezető kapura.
Mirella nem vesztegette az időt. A szekér oldalára egyetlen lendületes mozdulattal akasztotta ki a bársonnyal bélelt bemutatótálcát, amelyen a csillogó szelencék sorakoztak. A tégelyekből kiszivárgó fahéj- és gyantaillat azonnal magára vonta a korai járókelők figyelmét.
– Lépjenek csak közelebb, tisztelt jóuraim! – csendült fel Mirella dallamos, mégis pimaszul magabiztos hangja, amint elkapta egy gőgös, selyemzekés kalmár pillantását. – Egyenesen a toszzkániai herceg udvarából hoztam az örök ifjúság és a csodás életerő ritka elixírjét! Csupán egyetlen kenés, s a megfáradt test új erőre kap.
A kereskedő elbizakodott mosollyal, nehéz erszényét paskolva lépett a szekérhez. Borda némán, akár egy sötét árnyék húzódott Mirella mögé, s a fekete köpeny alól villanó szigorú tekintete bőven elég volt ahhoz, hogy a gőgös uraság illedelmes távolságot tartson. Mirella elégedetten mosolygott: pontosan tudta, hogy a kalmár kicsalt ezüstjei még ma este a szegénytelep didergő lakóinak asztalára hozzák a meleg ételt.