Az itáliai csodaszérum

A kerekek megnyugtató szárazsággal zörrentek meg a zátony finom homokján, amint a szekér kiért a nedves mederből. Borda egyetlen halk csettintéssel ösztökélte a lovakat a gyertyános felé emelkedő dűlőútra. A füzes homálya lassan elmaradt mögöttük, s a ritkuló ködfátyolon át felsejlettek a vásárváros távoli tornyai.
Mirella kényelmesen hátradőlt a bakon, és kiegyenesítette a köpenyét. A veszély elmúltával visszatért arcára a megszokott, derűs önbizalom. Hátrafordult a ponyva alá, ahol a titkos dupla fenék rejtette a megmaradt holmikat és a gyanútlan kalmároknak szánt szelencéket.
– Na látod, Borda – mondta pajkos mosollyal, miközben előhalászott egy kis tégelyt, amiben csodakenőcsnek kikiáltott fűszeres disznózsír lapult. – A járőrök odalent még mindig a ködöt kergetik, mi meg nemsokára meglátogatjuk a vásártér legkövérebb kalmárjait. Ezzel a ritka „itáliai ifjúságszérummal” úgy kicsalom a céhmester ezüstjeit, hogy még meg is köszöni a jóságomat.
Borda szája sarkában apró, alig látható mosoly jelent meg, de tekintetét nem vette le a füzesből kivezető útról. Megfontoltan tartotta a gyeplőt, ahogy a szekér lassan rátért a nyíltabb töltésre.
Mirella elégedetten hunyorított a kora hajnali derengésben. A piac kapujáig még volt egy kevés idejük, de ő már pontosan tudta, hogyan forgatja majd az ezüstöt a didergők javára.