Loccsanás a kavicsos mederben

A szekér zökkenve ereszkedett le a gázló kavicsos lejtőjén. A hűvös, nedves pára azonnal beborította a bakot, ahogy a lovak pata koppanásai beléptek a csobogó, sekély vízbe. Borda szorosan markolta a szárat, miközben a kerekek tompa loccsanással törtek utat a csillogó sodrásban. A víz frissítő hűvösséggel simogatta a tengelyeket, tisztára mosva a kerekekről a szegénytelep sáros nyomait.
Mirella elmosolyodott a sötétben, és vidáman oldotta fel a levegőben bujkáló feszültséget, miközben köpenye gallérját igazgatta.
– Nyugodalom, jó Borda – jegyezte meg könnyedén, halk, évődő hangon. – A halak aligha szaladnak a tiszttartóhoz panaszkodni, a rákok meg ritkán szednek vámot a gázlónál.
Borda csak egy szótlan, enyhe fintorral nyugtázta a tréfát, de a vállai láthatóan kiengedtek. A meder köves alja biztos alapot nyújtott a nehéz járműnek, a víz mélysége alig érte el a lovak térdét. Mirella hátrapillantott a ponyva alá: a titkos rekesz tökéletesen száraz maradt.
Amikor a szekér eleje elérte a túlparti homokos zátonyt, a köd egy pillanatra fellebbent. A túloldali gyertyános sötétedő kontúrjai mögött már a vásárváros felé vezető, nyíltabb dűlőút körvonalai rajzolódtak ki.