Neszek a sötét gázlónál

A kerekek immár halkan suhantak a puha, nedves talajon, megszabadulva a nehéz, kolonc sártól és a fojtogató rongyoktól. A köd szinte tapintható falat vont a szekér köré, ahogy a füzek egyre sűrűbbé váltak a malomárok után. Borda ujjai fehéredtek a gyeplőn, szemeivel a tejfehér homályt fürkészte, minden apró neszre rezzent a válla. Mirella mellette ült a bakon, köpenyét szorosan magára vonva. Bár arca nyugodtabb képet mutatott, a szívverése elárulta az izgalmát. Tudta, hogy a gázló már nincs messze, de az odáig vezető út minden métere veszélyt tartogatott.
Hirtelen tompa ág roppant a közeli sűrűben, közvetlenül az út kanyarulatánál. Borda azonnal megrántotta a lovak szárát, megállítva a fogatot. A csend hirtelen nehézkessé, fojtogatóvá vált. Mirella feszülten figyelt, ujjai a padló alatti rekesz kulcsát szorították a zsebében, készen arra, hogy bármelyik pillanatban cselekedjen. Egy kóbor vad, vagy talán a tiszttartó egyik fürkésző pribékje ólálkodott a közelben?
– Valaki van ott – suttogta Borda alig hallhatóan, száraz torokkal.
– Maradj csendben – lehelte Mirella, miközben a ködfátyol mögé próbált látni.
A sűrűből végül nem lépett elő senki, csupán egy ázott bagoly reppent fel a mocsári fűz ágai közül. Borda lassan kifújta a levegőt, és óvatosan újra megindította a lovakat a sáros dűlőn. A gázló nedves, hűvös szaga már tisztán érződött a levegőben, jelezve, hogy a menekülés következő szakasza hamarosan kezdetét veszi.