Nesztelen léptek a füzek alatt

A nehéz, vizes sárral átitatott rongyok cupogva váltak le a küllőkről Mirella fürge ujjai alatt. Borda szótlanul gyömöszölte a békalencsés textildarabokat egy üres vászonzsákba, miközben fél fülével a sűrű ködből kiszűrődő neszeket leste. A malomárok túloldaláról békák kórusa és a lassan hömpölygő víz moraja hallatszott, tökéletes álcát biztosítva a fojtott kapkodásnak. Mirella halkan elmosolyodott; a tiszttartó ostoba pribékjei bizonyára még mindig a falu túlsó végén lévő szárazgátnál keresték őket, miközben a szállítmány már régen biztonságban pihent a fűzfák árnyékában.
Amint az utolsó sáros kötéldarab is eltűnt a zsák mélyén, Mirella kiegyenesedett, és játékos mozdulattal megveregette a sárvédőt. A kettős fenék rejtett kincsei – az elnyomottaknak szánt gyógyfüvek és a megvámolt urasági ezüstök – egyelőre teljes biztonságban pihentek a nehéz deszkák alatt. Borda intett a fejével, jelezve, hogy a lovak készen állnak az indulásra, a kerekek pedig immár szabadon foroghatnak a mély dűlőúton.
– Ha a gázló felé megyünk, a köd ott is elfed minket – suttogta a lány, miközben fellebbentette a ponyva sarkát, hogy még egyszer ellenőrizze a rögzítést. Borda csak bólintott, megragadta a gyeplőt, s a lovak halkan megindultak a füzek közötti szűk, sáros csapáson, maguk mögött hagyva a malomárok rejtekét.