Ködtakaró a füzes felé

Az utolsó korhadt kunyhó kapujában egy hajlott hátú öregasszony vette át a meleg gyapjúszövetet, s hálás mosollyal húzódott vissza a nyirkos homályba. Mirella egyetlen gyors mozdulattal simította el a szekér ponyváját, gondosan ellenőrizve, hogy a dupla aljon pihenő bizalmas szállítmányból egyetlen deszkaél se látszódjon ki.
– Ennyi volt, kiürült a felső raktár – suttogta hátra pillantva, miközben könnyed mozdulattal visszamászott a bakra Borda mellé.
A férfi nem válaszolt, csak a szája szélét húzta össze feszülten, s egy határozott mozdulattal a kivezető dűlőút felé fordította a lovakat. A szegénytelep bűzös faházai lassan elmaradoztak mögöttük, s elnyelte őket a tejszerű, nyirkos pára. A sűrű köd szinte védelmező takaróként borult a szekérre, de a veszély még nem múlt el: a tiszttartó emberei bárhol felbukkanhattak a környéken.
A kerekekre tekert vastag, halkító rongyok tompa, szinte nesztelen zuhogással nyelték el a rögös út döccenőit. Ahogy beértek a malomárok melletti sűrű füzesbe, Borda finoman meghúzta a gyeplőt. A fűzfák hajladozó ágai zöld alagútként borultak feléjük, elrejtve a járművet az esetleges járőrök szeme elől.
– Itt megállunk egy pillanatra – mordult fel Borda fojtott hangon, s máris leugrott a vizes fűbe. Mirella azonnal mellé lépett a szekér oldalánál, hogy együtt kezdjék kibontani a kerekekre tekert rongyokat.