Osztozkodás a ködben

A sűrű, tejszerű ködből egy didergő, ázott kislány lépett elő, akinek kékült száját alig hagyta el értelmes szó. Mirella nem teketóriázott: egyetlen folyamatos mozdulattal terítette a meleg, nehéz gyapjút a csontos vállakra, s mellé még egy mézes bélésű cipót is a barna kis mancsaiba nyomott. Egy futó, cinkos kacsintás kíséretében jelezte, hogy a jótéteményről hallgatni arany. Borda közben feszülten fürkészte a sikátor sötét zugait, ujjai a gyeplőt szorították, s a legkisebb neszre is összerezzent. Nem akartak sokáig időzni a nyílt gázló mellett, ahol a tiszttartó pribékjei bármelyik pillanatban felbukkanhattak.
– Gyerünk, nincs idő – suttogta Borda fojtott, rekedtes hangon, s máris finoman nógatta a lovakat a mélyebb sár felé. A szekér nehézkesen lendült meg a sikátor girbegurba, bűzös faházai között, ahol a hajnali szürkületben csak néhány álmos tekintet követte őket a repedezett spaletták mögül.
Mirella gyorsan elrendezte a megmaradt bálákat, ügyelve arra, hogy a kényesebb szállítmányt elrejtő dupla fenék még véletlenül se látsszon ki. A falu szélén álló romos kalyibák felé vették az irányt, ahol a nincstelenek már várták a segítő kezet. Minden egyes sarkon újabb és újabb didergő alak bukkant fel a homályból, s a lány fáradhatatlanul osztotta a takarókat, miközben Borda éber szemei a gyanús árnyakat keresték a tetők felett.