Sár és takarók a gázlónál

A kerekek immár tisztán csattogva hirdették jöttüket, de a gázlóhoz közeledve a sűrű sár gyorsan elnémította a fém pántolást. Mirella feszülten leste a túlparti szegénytelep roskatag viskóit, miközben a hajnali pára lassan felszállt a víztükörről. Borda kurtán rántott egyet a gyeplőn, ahogy a lovak patája a hideg, sekély vízbe gázolt. Bár mindkettőjük torkában ott lüktetett a feszült félelem a hajdúk esetleges felbukkanásától, az arcukra mégis gépies, könnyed nyugalmat erőltettek.
– Csak óvatosan azon a mélyebb részen – suttogta Mirella, miközben tekintetével a gázló túloldalán, a sárban tapicskoló rongyos pulyákat pásztázta. A falu szélén tengődő nincstelenek már messziről kiszúrták a közeledő kocsit, de a lány biztató, meleg kacsintása azonnal eloszlatta a gyanakvásukat.
Borda morvásan, szűkszavúan bólintott, miközben fél szemmel a folyóparti bozótost leste. Nem bízott a hirtelen jött csendben, s a keze ügyében tartotta a gyeplőt. A szekér tengelye baljóslatúan megreccsent a meder közepén egy rejtett sziklán, de a férfi biztos kézzel tartotta meg a fogatot.
– Megvagyunk – vetette oda halkan Borda, amint a kerekek sáros talajt fogtak a túlparton, a sikátor bejáratánál.
Mirella máris nyúlt a legfelső gyapjútakaróért a bak mögött, készen arra, hogy a szegénytelep első didergő lakójának a kezébe nyomja, még mielőtt a tiszttartó emberei kiszagolnák a jöttüket.