Bontás a fűzfák alatt

A lejtő aljában a pára lassan feloszlott, és a patak csobogása jelezte, hogy elérték a völgy bejáratát. Mirella félrehajtotta a ponyvát, s intett Bordának, hogy kormányozza a szekeret a malomárok mentén elterülő sűrű füzesbe. Ott, a süppedős talajon a fűzfák takarásában végre fellélegezhettek.
– Itt megállhatunk egy pillanatra – mondta Mirella könnyed mosollyal, miközben ruganyosan kiugrott a bakról. – A hajdúknak nyoma sincs, s jobb, ha a falusiak nem látják meg a gyanús pántolást a kerekeken.
Borda szó nélkül bólintott, és máris a szekér mellé guggolt. Éles kése villant a halvány reggeli fényben, amint magabiztos mozdulatokkal elvágta a küllőkre tekert, sárral átitatott halkító rongyokat. A nehéz szövetdarabok a vizes fűbe hullottak; nélkülük a szekér újra úgy zörgött, mint bármelyik tisztességes vándorárus kocsija.
Mirella közben átrendezte a bak mögött lévő portékát: a színes szalagok és a fagyúból készült gyógyíres tégelyek kerültek felülre, hogy tökéletesen elfedjék a dupla padlózat alatti titkos rakományt. A lány halkan kuncogott, ahogy elképzelte a tiszttartó képedt arcát.
– Na, Borda, felvehetjük a jámbor kalmárok ábrázatát – jegyezte meg elégedetten. – A völgybéli falvakban seregnyi didergő gyerek várja a meleg pokrócokat, s nekik nem a fitying számít.
Borda elrakta a kést, felugrott a bakra, s a főút felé terelte a fogatot. A kerékagyak tiszta hanggal fordultak el, s a szekér megindulhatott a békésebbnek ígérkező házak felé.