Hajnali zördülés a lejtőn

Hajnalban a pára még sűrűn ült a haraszt felett, amikor Mirella felriadt a lombok közti neszezésre. A szekér mellett fekvő Borda már talpon volt; teste megfeszült, tekintete a fák közé vezető keskeny csapást leste. Nem volt idő kényelmes ébredezésre: a zsákmányolt garasok meg a finom kelmék a dupla padlózat alatt még mindig túl nehéznek érződtek, ha a hajdúk esetleg átkelnének utánuk a gázlón.
– Tiszta a levegő? – suttogta Mirella, miközben gyors mozdulatokkal felgöngyölte a mohára terített pokrócot.
Borda szűkszavúan rázta meg a fejét.
– Egyelőre – vetette oda halkan, s már a hámot igazította a lovak hátára. – De a köd oszlik.
A lány biczentett, majd a bak alól előhúzta a megmaradt cipóvégét, és óvatosan a köpenye alá rejtette az erszényt. Bár a folyón túli csend megnyugtatónak tűnt, a gyanakvó éberség nem szállt el belőlük. A völgyben fekvő falvak felé vezető út kanyargós volt, s a tiszttartó emberei bárhol felbukkanhattak.
– Ha meglátnak egy egyszerű kofát, nem gyanakodnak – jegyezte meg Mirella halk, pajkos kuncogással, miközben a sűrűből kiérő út kanyarulatát kémlelte. – Csak két szerencsétlen vándor, akik szalagokat meg gyógyírt kínálnak a népnek.
Borda nem mosolygott. Felugrott a bakra, s amint a gyeplő a kezébe került, a szekér halk kerekeken gördült ki a védelmet nyújtó fák alól. A völgy felé vivő lejtőn a hűvös szél végigsimított az arcukon, s a rejtett kincsek halk zörrenése kísérte útszakaszukat a bizonytalan reggelben.