Útiterv a parázs fényénél

A fadarabot gondosan becsomagolta egy száraz vászondarabba, s elrejtette a tarisznyája fenekén, nehogy egy óvatlan pillanatban a tűzre kerüljön. A rovások vonalát addig tanulmányozta a halványodó parázs fényénél, míg a hegyi ösvények kanyarulatai pontosan kirajzolódtak a képzeletében: a két öreg bükkfa közötti csapás egyenesen a sziklás gerincre vezetett, messze elkerülve a völgyben terpeszkedő vámházat.
Borda elégedett torokhang kíséretében telepedett le a nehéz tölgyfa ajtó mellé. A szeme sarkából figyelte a kinti sötétséget, ám a feszültség láthatóan kioldódott izmaiból. A hajdúk fáklyáinak távoli villódzása már rég elenyészett a mocsaras hegyoldalban, a szél pedig barátságosan morajlott a kunyhót körülölelő fenyves lombjai között.
– Hagyjuk az uraság tiszttartóit, hadd várják a vámot a dűlőúton – suttogta Mirella halk, derűs kuncogással, miközben feje alá gyűrte a köpenyét. – Mire felkel a nap, mi már a gerinc túloldalán járunk, ahol a didergő jobbágypulyáknak több hasznuk lesz a gyógyírjeimből, mint a várúrnak a garasainkból.
A férfi csak egy apró bólintással hagyta jóvá a tervet, s a falnak vetve hátát vigyázta a nő álmát. A kőfalak tartották a parázs óvó melegét, s az éjszaka hátramaradt órái csöndes biztonságban teltek a menedékben.