Hajnali léptek a sziklagerincen

A szürke derengés alig szűrődött át a fenyves sűrű lombjain, amikor Mirella már halkan szedelőzködött. A tölgyfa ajtó nyikorgás nélkül engedett Borda óvatos nyomásának, s a hűvös hajnali pára azonnal elborította az arcukat, eltörölve a mészégető kunyhó melegének utolsó nyomait is. A férfi egyetlen intésére elindultak felfelé a meredek avaron, szinte lépteik zaját is elnyelte a nyirkos mozaikszőnyeg.
A fatérképre rótt jelek nem csaptak be: a két öreg bükkfa mohás törzse pontosan ott magasodott a gerinc peremén, ahol a rovások ígérték. Mirella felkuncogott, ahogy odalentről, a sűrű ködbe burkolózó völgyből meghallotta a vámház udvaráról felverődő rekedt kutyautatást. Az adószedő hajdúk valószínűleg még az igazak álmát aludták a meleg kuckóban, arra várva, hogy a gyanútlan utazók kisétáljanak a dűlőútra, s megtöltsék a várúr perselyét.
– Hagyjuk csak pihenni a tekintetes urakat, a végén még odaég a finom kásájuk – mormolta Mirella vidáman, s miközben a gerinc keskeny csapásán egyensúlyozott, megigazította a vállán nehezedő tarisznyát. Benne a fiolák halk koccintással jelezték, hogy a balzsamok épségben átvészelték az éjszakát.
Borda megelőzte a nőt a sziklás kanyarulatnál, éber tekintettel pásztázva a túlsó lejtőt. A hegyi levegő friss volt, a gerinc túloldalán elterülő szegénytelep kunyhóinak kéményéből pedig már vékony füstcsíkok kanyarogtak az ég felé.