Füstszalagok a völgyperemen

A sziklás kanyarulat után az ösvény meredeken lejtett a falu széli borókás felé. Mirella biztos léptekkel követte Bordát, míg a köd lassan felszakadozott a lábuk alatt, feltárva a sáros szegénytelep szerény kőkunyhóit. Lent az élet már javában ébredezett: a korai órákban didergő zsellérek aprítottak fát a nyirkos udvarokon, s a vékony füstcsíkok lassan terjedtek a csípős, kora reggeli levegőben.
– Látod, Borda, ott lent nem köszörülik hiába a fogukat a várúr hajdúi – jegyezte meg Mirella halkan, miközben áttörtek egy harmatos galagonyabokron. – Ezen a vidéken a szegény embernek még a lehelete is kevés ahhoz, hogy felmelegítse a kunyhóját, nemhogy vámra valót kuporgasson a kapzsi tiszttartónak.
Borda egy halk horkantással felelt, de tekintete már a szélső borovi fenyő mögött meghúzódó, roskatag zsellérházat pásztázta. A kerítés mellett egy rongyos kendőbe burkolózott asszony hiába igyekezett tüzet csiholni a vizes gallyakból: a szürke füst csak marón terjengett, a lángok képtelenek voltak erőre kapni a nyirkosságban.
Mirella megállt egy pillanatra a rézsűn, benyúlt a tarisznyájába, és előhalászott egy kis száraz nyírfakéreg-tekercset meg egy üvegcsényi gyantaesszenciát. Mosolyogva intett Bordának, majd elindult lefelé az avaron.