Térkép a korhadt fán

A pattogó lángok hamar kellemes meleggel töltötték be a kis kőkunyhót. Mirella kényelmesen elhelyezkedett a tűzhely melletti sima kövön, s kibontotta a vállán átvetett bőrtarisznyáját. Megnyugtató volt érezni, hogy a nedves ruha alól lassan kiszökik a hideg, s a szárított füvek fűszeres illata összekeveredik a pattogó rőzse füstjével.
– A hajdúk mostanra valószínűleg a gázló túlsó oldalán lévő mocsárban tüskés galagonyabokrokat pofoznak – jegyezte meg Mirella halkan, miközben átrendezte a tégelyeket. A szája szélén gúnyos mosoly bujkált. – Remélem, a hadnagyuk legalább egy jókora adag csípős csalánt szerzett magának a csizmájába a nagy igyekezetben.
Borda egy halkan kiadott torokhanggal jelezte, hogy hallja a nő szavait, bár szemeit nem vette le a sötét erdei ösvényről. A kunyhó vastag fala szilárd védelmet nyújtott az éjszakai szél ellen. A férfi hirtelen meglendítette a fejét, de nem fenyegető neszt hallott, hanem a tűzhely melletti résben akadt meg a pillantása. Egy korhadt, de még egyben lévő fadarab hevert a fal tövében, amin réges-régi rovások látszottak.
Mirella odanyúlt, s a tűz elé tartotta a faragványt. Nem volt az más, mint a régi mészégetők egyszerű térképe a környező gerincösvényekről.
– Úgy látszik, a szerencse ma végképp a mi oldalunkra állt – suttogta, s végighúzta az ujját a kanyargó vonalakon. – Holnap hajnalban a keleti kaptatón haladunk tovább, így még a napfelkelte előtt elkerüljük az urasági vámházat.