Tűzfény a mészégető kőfalán

A gerincen süvítő éjszakai szél gyorsan kifújta a nedvességet Mirella átázott szoknyájából, bár a hűvös még így is a csontjaikig hatolt. Az ösvény meredekebbé és sziklásabbá vált, ahogy az öreg tölgyes lassan átadta helyét a szellősebb fenyvesnek. Borda pár lépéssel elöl haladt, nesztelenül taposva a száraz tűleveleket, szeme pedig a sötét sűrűséget pásztázta. Mirella a csillagok állásából próbálta megbecsülni a hátralévő időt; még javában bent jártak az éjszakában, de a völgybéli veszély a sikeres átkelés után már a múlté volt.
– Ott elöl áll egy régi mészégető kőkunyhó – mutatott Borda egy határozott mozdulattal a fák között kirajzolódó, roskatag tetőre. – A falai kitartanak, s a szél sem fúj át a réseken.
– Éppen ideje, mert a ruhám még mindig nyirkos – felelte Mirella éles, csípős hangon, bár a szája széle alig észrevehetően elégedett mosolyra húzódott. – Egy védett zugban még a félrevezetett hajdú csikorgó fogsorát is sokkal kényelmesebb felidézni.
A kunyhó alacsony bejárata mögött csendes, száraz menedék fogadta őket. Borda gyors, gyakorlott mozdulatokkal ellenőrizte a sarkokat, majd a korábbi mészégetők által hátrahagyott, fanyar illatú rőzsekötegből halmozott fel egy keveset a sarokban álló kőtűzhelynél. Mirella elővette a tűzszerszámát, és néhány éles szikrával életre keltette a száraz mohát. A felcsapó, meleg sárga lángok hamarosan barátságos fénnyel töltötték be a kis menedéket. Borda a bejárathoz húzódott őrt állni, míg Mirella elégedetten telepedett le a tűz mellé, tudva, hogy ezen a magasságon már semmi sem zavarhatja meg a pihenésüket napfelkeltéig.