Menedék a gerincösvényen

A meredek partoldal csúszós gyökereibe kapaszkodva Mirella kiverekedte magát a szárazra, miközben a szoknyájából patakokban folyt a hűvös víz. Borda egyetlen lendülettel termett mellette a parton, éber pillantással pásztázva a túlsó oldalt. A fáklyák vöröses fénye tanácstalanul kóválygott a szegénytelep viskói között, de a sodrás zaja végleg magába fojtotta az adószedő emberének dühös kiabálását.
– A kapzsi hajdúnak mostanra bizonyára alaposan megcsavarta a gyomrát a csodabalzsam – suttogta Mirella, miközben kicsavarta az átázott ruhaszélt, és elégedetten felkuncogott. – Remélem, jól megbecsüli azt a kis tégelyt, mert több gyógyírt már nem kap tőlem.
Borda nem pazarlóan bólintott, csak elégedett morgás futott át a torkán, miközben igazított egyet a hátán lévő zsák pántján. Intett a nőnek, hogy ideje nagyobb távolságot tenniük a vízmosás és a haragos tiszttartó közé, mielőtt a hajdú rájönne a turpisságra és lóra kapatná az embereit.
Az erdei ösvény gyorsan emelkedett a domboldalban. Az öreg tölgyek árnyékában végre megtorpantak egy szusz hisszére. Innen pazar kilátás nyílt a csillagfényes völgyre, ahol a fáklyák már csak apró, ártalmatlan szikráknak tűntek. Mirella elégedetten tapogatta meg az erszényét: bár kiürült a kapzsi hajdútól kiforgatott ezüst, tudta, hogy a didergő kisfiúnál a legjobb helyre kerültek azok a garasok.
– A gerincen futó ösvényen senki sem jár ilyen későn – morogta Borda, a szélirányt kémlelve. – Nyeregbe már úgysem szállnak a sötétben.
– Akkor ne várassuk a szerencsénket – egyezett bele Mirella, majd könnyed, határozott léptekkel megindult a holdfényes úton tovább.