A hűvös sodrásban

A nyirkos sikátor mélyén a korhadt fakerítések szinte egybefolytak a csillagtalan éjszakával. Mirella és Borda csendben, de feszes tempóban kapkodta a lábát, miközben a füzes felől már átütött a gázló csobogó zaja. A sáros földút helyét lassanként süppedős, vizenyős kavicságy vette át.
– Hallod? – torpant meg egy pillanatra Borda, fojtott hangon suttogva. A háta mögé mutatott, ahol a kalyibák felett fáklyák vöröses fénye lobbant fel a távolban. – Rájött. Vagy legalábbis felriadt a tiszttartó háza népe.
– Csak a torkát köszörüli a keserű nedvtől – dörmögte Mirella, bár az ő tüdeje is zihált a szaporázástól. A szoknyája alját összefogta, hogy ne akadjon el a szederindákban. – Ha időben átérünk a túlpartra, a nyomunkat sem találja a vadvízben.
A vízmosás szélén éles szél futott végig, meghajlítva a kákát. A gázló sötét, örvénylő szalagként terült el előttük, de nem volt idő habozni. Borda elsőként lépett a hűvös habok közé, vigyázva, hogy a csizmája ne csapjon zajt a síkos köveken, miközben fél kézzel Mirella könyökét tartotta.
Mire a sodrás közepére értek, a szegénytelep felől dühös kiáltás foszlányát hordta feléjük az esti légáramlat. Mirella halványan elmosolyodott a sötétben, de szorítása megkeményedett Borda karján. A túlpart már karnyújtásnyira feküdt, a meredek kapaszkodó pedig menedéket kínált.