Garasok a korhadt küszöbön

A domboldal roskatag kunyhói félénken húzódtak meg a szürkületben, mintha maguk is rejtőzködnének a kegyetlen végrehajtók elől. Mirella és Borda szaporázta a lépteit, miközben a nehéz erszény halk fémes csikordulással mozdult a nő derekán. Minden apró neszre összenéztek; az ösvény melletti szúrós bokrok zörrenése is felriasztotta őket.
– Túl csöndes – suttogta Borda, s feszült tekintettel kémlelte a fák közötti homályt. Keze szinte önkéntelenül simult a tőre markolatára. – Ha kiöblítette a száját a pataknál, nyomban dühödten keresni fog.
– De már késő lesz – vetette vissza halkan Mirella, jóllehet az ő torkában is ott dobogott a félelem. – Mire feleszmél, a nyomunkat sem leli ebben a sötétségben.
Elérték a szélső, roskadozó falú kalyibát, amelynek repedezett ablakából alig pislákolt valami mécsesfény. A korhadt küszöbön a megriadt kisfiú gubbasztott, rongyos pokrócba burkolózva, és tágra nyílt, riadt szemmel figyelte az árnyak közül kilépő alakokat. Mirella szíve nyomban megesett a didergő gyermek látványán; a benne bujkáló feszültséget egy csapásra felváltotta a gondoskodás melege.
– Nincs baj, kicsim – hajolt le hozzá gyengéden, halk szavait szinte elnyelte az esti szél. – A kapzsi hajdú ma már nem zaklat benneteket.
Előhalászta a tiszt övéről kicsalt kövér bőrerszényt, s a nehéz ezüstök felét habozás nélkül a fiú csontos, piszkos tenyerébe borította. A maradékot Borda gondos őrizetére bízta, hogy a telep többi éhező családjának is jusson belőle falat.
– Ebből kiválthatjátok a rovást, és jut ennivalóra is – mondta simogatóan.
Borda türelmetlen, sürgető pillantást vetett az ösvény kanyarulatára.
– Induljunk! A kesernyés fűzfagally sem tartja vissza örökké.
Mirella még egy utolsó, bátorító mosolyt küldött a szótlanul álmélkodó kisfiúnak, majd Bordával együtt gyors léptekkel eltűnt a szegénytelep sötétedő sikátorai között.