A kapzsiság ára a dűlőn

A hajdú reszkető kézzel nyúlt a szerszámos övéhez, és egy kövér, megbarnult bőrerszényt halászott elő. A mocsári láz réme teljesen elhomályosította a józan eszét, a gőg helyét egy csapásra a puszta rettegés vette át.
– Minden ezüstömet odaadom, csak add ide azt a nyavalyás orvosságot! – lihegte, és gyorsan Mirella markába nyomta a nehéz bukszát, miközben kapkodva elragadta a csillogó csiszolt üvegcsét.
Mirella hamisítatlan, édes mosollyal hajolt meg előtte.
– Hajtsa fel rögtön az egészet, tekintetes uram, de vigyázzon: amíg a balzsam kifejti áldásos hatását, szigorúan tilos a szegénytelep felé mennie, mert a kunyhók pora végleg elrontja a varázst!
A tiszt nem teketóriázott, azonmód rántotta ki a dugót, és egyetlen nagy hajtással lenyelte a kesernyés, csalánból és főtt fűzfagyökérből kevert löttyöt. A csípős, mocsári íztől nyomban öklendezni kezdett, s vörös fejjel, hápogva rohant vissza a patak gázlója felé, hogy kiöblítse a száját.
– Szép csel volt – mordult fel halkan Borda, ahogy a hajdú futó alakja elenyészett a füzetesben. A szikár védelmező feszülten figyelte az utat. – De nem marad sok időnk, mielőtt rájön a turpisságra.
– Éppen elég időnk van, hogy eljussunk a portákig – kuncogott Mirella, miközben a dagadó erszényt elrejtette a szoknyája redői között. Összenéztek, majd sietős léptekkel indultak tovább a domboldali ösvényen a kunyhók felé.