Bűvös tégely a dűlőúton

A hajdú gyanakvóan megtorpant, amikor az árnyékok közül egy kecses, libbenő alak lépett elé. Mirella színpadias alázattal hajolt meg a mészfoltos köpenyt viselő tiszt előtt, miközben tekintete hamiskásan csillogott.
– Bocsásson meg a merészségemért, tekintetes uram! – kuncogott fel selymes hangon, és féltő aggodalommal szorította mellkasához a kezét. – De egy ilyen nemes, nagyraszabott úrnak nem szabadna ilyen sárga arccal járnia a dűlőutat! Az a rontó köhögés, az a nehéz légzés… Ó, hát nem látja? A mocsári láz sötét lehelete ül a homlokán!
A hajdú meglepetten horkantott fel, és akaratlanul is a torkához kapott. Kezében meglibbent a vaskos papírtekercs, gőgös pöffeszkedése egy csapásra bizonytalanságba csapott át.
– Miféle ostobaság ez, fehércseléd? Nincs nekem semmi bajom! – morogta, de a hangja már korántsem csengett olyan magabiztosan.
Ekkor Borda sötét alakja emelkedett ki a bokrok tövéből. A fekete kutya nem morgott, csupán egyetlen mély, jeges pillantást vetett az adószedőre, amitől a férfi önkéntelenül is hátrált egy lépést.
– Dehogy nincs, drága uram! – csapta le a magas labdát Mirella, miközben az övéből előhalászott egy apró, csiszolt üvegcsét. – Ez a császári udvar legritkább balzsama. Egyetlen cseppje elmulasztja a nyavalyát, és kétszeres erővel tölti meg a karját. Igaz, az ára nem csekély… de hát mit ér pár fitying az úr becses egészségéhez képest?
A hajdú mohón meredt a megcsillanó fiolára, a szegénytelep kunyhójáról teljesen elfeledkezve.