Hajdú a szegénytelepen

A dombtetőre érve a szegénytelep szélső portájának alacsony, dőlt kerítése fogadta őket. A roskatag ablakon át kiszűrődő gyenge mécsesfény és a ropogó rőzse pattogása jelezte, hogy a megsegített kisfiú szerencsésen hazaért a garasokkal. Az udvaron álló öreg fűzfa tövében kopott, foltozott pokrócok lengedeztek a hűvös esti szélben, miközben odabent a család a meleg ételt ünnepelte.
Mirella megállt a kerítésléceknél, s könnyed mosollyal nézte a kunyhóból áradó békességet. Borda halkan megtelepedett a lábánál, a száraz avaron nyugtatva az állát, de éber fülei és szemei a portát övező sötétedő bokrokat pásztázták. A lány nem akart tolakodni, így már épp elfordulni készült, amikor a lejtős dűlőút felől nehéz csizmák dobogása törte meg a falu esti csendjét.
Egy gőgös tartású, mészfoltos köpenyt viselő hajdú kanyarodott be az úton, s határozott léptekkel épp a szélső porta felé tartott. Kezében vaskos papírtekercset szorongatott, s fenyegető morajlással számolta a kunyhók felett szálló füstcsíkokat – a be nem szedett rovásadók biztos jeleit.
Mirella szeme maró gúnnyal és pajkos elszántsággal villant meg. Egy halk csettintéssel felállította Bordát, s az ösvény menti árnyak közé húzódott. Eljött az ideje, hogy a kapzsi tiszttartót egy jóféle, méregdrága „csodaoldattal” mentesítse a pénzétől, mielőtt az belépne a szegény család kapuján.