Esti füst a szélső portánál

Mirella gondosan elrejtette a réz- és ezüstgarasokat a szoknyája belső redőibe, s egy elégedett csettintéssel fordult Borda felé. A galagonyás szúrós ágai türelmetlenül kapaszkodtak a ruhájába, mintha el akarnák marasztalni a sötétedő ártéri bozótban, de a lány egyetlen határozott, gyakorlott mozdulattal kiszabadította a posztószegélyt.
– Na, öreg harcos, ideje fellépkedni a dombra, mielőtt a falusiak zsalut húznak a füstös ablakokra – suttogta derűsen, és a cserjés szélén kibukkanó keskeny, kanyargó ösvényre mutatott.
A fekete kutya halkan felhorkant, alaposan megrázta a bundáját a patak hűvös párája után, s lépteit Mirella ritmusára igazítva elindult a felfelé kapaszkodó csapáson. A meredek ösvény mentén a sár már lényegesen szikkadtabb volt, s az alkonyati szél a közeli mészégető kemencék fanyar, megszokott füstjét hozta feléjük.
Ahogy a dombtető közeledett, a völgyben maradt gázló morajlása lassan elhalkult a hátuk mögött. Mirella könnyű, ruganyos léptekkel haladt előre, szeme sarkából már a szegénytelep kunyhóinak tetőiről felszálló vékony füstcsíkokat pásztázva. Tudta jól, hogy a megsegített kisfiú családja a szélső portán lakik – s ott ma este nem üres tálak kerülnek majd a kopott, illatos tölgyfa asztalra.