Úti útravaló

A veszély elvonultával a fáskamra mögött megbúvó kis csapat végre újra fellélegezhetett. Az idős asszony halkan megnyugtatta a reszkető gyermekeket, miközben Mirella közelebb lépett hozzájuk, és a köpenye alól előhúzta a még mindig langyos cipókat meg egy darabka kemény sajtot.
– Tessék, egyetek csak bátran – mondta Mirella halk, meleg hangon, miközben gőzölgő kenyérdarabokat nyújtott át a gyerekeknek. – Mára a katonák kiszórakozták magukat, nem jönnek vissza egyhamar.
A pulyák szemében felragyogott a hála, és mohón, mégis csendben osztoztak a falatokon. Bandi, aki még mindig gyanakvóan pislogott az utca irányába, egy vastag gyapjútakarót húzott elő a zsákjából, és betakarta vele a legkisebb kislányt. Borda odaóvakodott a gyerekekhez, halkan megmordult, de ezúttal csak azért, hogy odadörgölje a fejét az egyik kisfiú nyitott tenyeréhez, aki hálásan megsimogatta a hatalmas kutya bundáját.
– Isten fizesse meg a jóságotokat, leányom – suttogta az idős asszony, felnyalábolva a kisebbeket. – Most már biztonságban el tudom őket rejteni a pincezugban.
– Ügyeljen rájuk, anyó – intett Mirella egy kacsintás kíséretében. – A városi uraknak sok mindenük van, de a mienkhez hasonló jó étvágyuk sosem lesz.
Miután a gyermekek elvonultak a menedékük felé, Mirella megigazította az övét, és Borda felé fordult. A fekete kutya orra már a sikátor sötét mélye felé bökött, jelezve, hogy az éjszaka még tart, és várja őket a következő elágazás.