A félretett kulcs

A sötét sikátor nyirkos falai lassan elmaradtak mögöttük, ahogy Borda nesztelen léptekkel vezette a kis csapatot a külváros csendesebb utcái felé. A macskaköveken megülő éjszakai pára visszatükrözte a távoli őrtüzek halvány derengését, de a fáklyás katonák zaja szerencsére már teljesen elhalt a kőfalak mögött.
Bandi menet közben elégedetlenül kotorászott a vállára vetett vászonzsákban, majd halk morgással megcsóválta a fejét:
– A pulyáknak odaadtuk a készletünk javát. A maradék sajttal meg a két száraz pászka héjával holnap délig aligha húzzuk ki, ha útnak indulunk a városon túlra.
– Ne lógasd az orrod, Bandi! – villantott fel egy huncut mosolyt Mirella, miközben átrendezte övén a tőrt meg a szíjra fűzött rézkulcsokat. – A szegények hálája többet ér bármilyen megkeményedett cipónál. A tekintetes urak éléskamrái meg amúgy is tele vannak elcsenhető finomságokkal, csak tudni kell, hova nyúljon az ember.
Borda hirtelen megtorpant egy roskadozó, rég elhagyott kereskedőház kapujában. A fekete kutya finoman megkaparta a mohás tölgyfa ajtót, amely mögül nedves, hűvös levegő áradt ki – a föld alatti rejtett járatok összetéveszthetetlen illata.
– Látod? Borda pontosan tudja, hol vár ránk a biztonságos áthaladás – lépett közelebb Mirella, és gyakorlott mozdulattal benyúlt a kapufélfa rejtett résébe. – Lépjünk be, mielőtt a hajnali őrváltás kiszúrja a sziluettünket az utcasarkon!