A mohás lépcsősor

Mirella ujjai finoman végigsiklottak a korhadt kapufélfa rejtett üregében, míg meg nem találták az olajos rongyba tekert, nehéz vas tárgyat. A félretett kulcs – amit még egy tavalyi sikeres csempészakció során rejtett el itt a tekintetes urak figyelmes szeme elől – hidegen és megnyugtatóan simult a tenyerébe.
– Megvan még? – suttogta Bandi, miközben idegesen pillantott a sikátor sötét torkolata felé, ahonnan még mindig érezni lehetett az őrjárat fáklyáinak elhalványuló füstszagát.
– Hát persze, hogy megvan! Nálam az ilyen kincsek sosem vesznek el – kacsintott Mirella, és ügyes mozdulattal a rozsdás zárba illesztette a kulcsot. A szerkezet halk kattanással engedett, majd a nehéz tölgyfa ajtó halkan befelé nyílt.
Borda elsőként osont be a nyíláson, feszült figyelemmel szimatolva a nyirkos levegőáramlatot. A rejtett járat nem volt teljesen sötét: a nyers kőfalakat borító vastag moharéteg sejtelmes, kékesfehér fénnyel világította meg a mélybe vezető lépcsőfokokat.
Mirella gondosan maga mögé húzta az ajtót, a kulcsot pedig visszatette a szíjára a többi közé. Bandi fojtott sóhajjal követte őket a lépcsőn, miközben a város zaja végleg elhalt a fejük felett.
– Na látod, Bandi – jegyezte meg Mirella halkan, ahogy felvették a ritmust a derengő alagútban –, a jól megőrzött titkok mindig utat nyitnak a sötétben.