Ugrás a homályba

A kékesen derengő moha alatt nedves, csúszós kövek lapultak. Mirella óvatosan tette egyik lábát a másik után, miközben csizmája talpa halk cuppanással nyomódott a puha növényzetbe. Bandi a háta mögött szaporán szedte a levegőt, és görcsösen kapaszkodott a fal hideg egyenetlenségeibe, rettegve a meggondolatlan lépésektől.
– Lassan a testtel, mielőtt felkenődsz a sziklára – suttogta hátra Mirella, de a hangjában halvány, cinkos mosoly bujkált. – A törött csontú segédet sokkal nehezebb eladni a piacon.
A lépcsősor meredeken kanyarodott lefelé a föld mélyébe. Borda haladt legelöl, feszülten figyelte a sötét szögeket, miközben óvatos orral szimatolta a dohos levegőt. Egy hirtelen mozdulattal megtorpant, és kinyújtotta karját: a lépcső közepe táján egy hiányzó fok tátongott, ahonnan a mélybe hullott a kő, sötét szakadékot hagyva maga után. A fénylő moha alig észrevehetően ráncolódott a peremnél.
– Átugorjuk – morogta halk, szaggatott hangon Borda.
Bandi szeme kitágult a riadalomtól, ahogy belenézett a sötét nyílásba.
– És ha nem érem el a másik oldalt?
– Akkor kénytelen leszek új táskahordót keresni – szúrta ki Mirella könnyedén, majd szoknyáját meglódítva átlendült a rés felett. Odatúl megpördült, és kinyújtotta a kezét: – Gyere már, Bandi, a szerencse a bátrakat szereti!
A fiú nagyot nyelt, behunyta a szemét, és elrugaszkodott. Mirella elkapta a csuklóját, Borda pedig hátulról megragadta a gallérját, így biztonságban értek földet a lépcsősor alsó fordulójában, ahol már kirajzolódott egy nehéz, vasalásos ajtó kontúrja.