A vasalt ajtó mögött

Mirella megsimogatta a nehéz, rozsdás pántokkal megerősített tölgyfa ajtót. A hideg vas alatt érezni lehetett a korhadó fa száraz, dohos illatát. Övéről előhalászta a korábban talált, rejtett kulcsot, és habozás nélkül a vastag zárelőlapba illesztette. A szerkezet gyanakvó csikordulással engedett a nyomásnak, majd a retesz tompa koppanással hátraugrott.
– Működik – suttogta Borda, s feszült tekintettel lépett egyet előre, széles vállával elállva a nyiladékot. – Veszélyes lehet.
– Akkor pontosan nekünk való – felelte Mirella csípősen, de a szeme sarkában halvány izgalom vibrált. Megnyomta a vasalást, és a súlyos szárny lassan, keserves panasszal kitárult.
A küszöbön túl nem újabb sötét alagút várta őket, hanem egy tágas, boltíves pinceterem. A falakon elvétve még parázslott néhány halovány kékes mohafolt, épp csak annyi fényt adva, hogy kirajzolódjanak a falak tövében felhalmozott korhadt ládák és megfakult porral borított hordók.
– Ez... egy régi raktár? – nyögte Bandi, miközben óvatosan belépett a küszöbön, szorosan Mirella mögött maradva. – Nem szakad ránk a plafon?
– Ha ránk szakad, legalább nem kell kifizetnünk a vacsorát – jegyezte meg Mirella halkan, miközben tekintetével a félhomályban gubbasztó dobozokat pásztázta. – Nézz körül, fiú! A régi kereskedők nem hagyták üresen a pincéiket.
Borda intett, hogy maradjanak egy helyben, majd óvatosan előrelépett a dohos sötétségbe. A csend súlyos volt, de a szellőmentes kamra sarkában hirtelen halk, kaparászó zaj szűrődött ki a felhalmozott szalmabálák közül.