A kapualj csendje

Mirella egyetlen intésére az idős asszony suttogva terelte a didergő kicsiket a legközelebbi roskadozó fáskamra mögé. A gyermekek olyan nesztelenül lapultak be a deszkák közé, mint a riadt kisegerek. Bandi még épp be tudott húzódni egy halom korhadt raklap mögé, miközben Borda moccanatlanul lapult Mirella szoknyájának védelmében.
A fegyverek csikorgása és a nehéz csizmák sárban cuppogó hangja pillanatok alatt elérte a sikátort. A közeledő őrök fáklyájának imbolygó, sárgás fénye végigsöpört a nyirkos téglafalakon. A magas kőfalakon hatalmas, szörnyűséges árnyak táncoltak, mintha a sötétség maga kelt volna életre, feszültté téve a levegőt.
– Errefelé senki sincs, uram! Csak a patkányok meg a fagyos szél – horkantott fel az egyik porkoláb, majd köpött egyet a kövezetre. A fáklyafény alig egy arasznyira suhant el Mirella elrejtett csizmájának orrától.
Borda szőre felborzolódott, de fegyelmezetten hallgatott. Mirella szája sarkában gúnyos mosoly bujkált. Az őrök annyira el voltak foglalva a saját dölyfös fontosságukkal, hogy még a friss cipó selymes illatát sem vették észre a hűvös levegőben.
Amikor a léptek zaja végleg elhalt a szomszédos utcában, Bandi mély sóhajt eresztett meg.
– Ez meleg volt... – suttogta félve.
– Ugyan, Bandi – jegyezte meg Mirella könnyedén –, az árnyaknak nincs szemük, a porkoláboknak meg eszük. Gyorsan, menjünk, mielőtt visszajönnek!