Árnyak a falakon

A friss cipó illata pillanatok alatt betöltötte a hideg, nyirkos sikátort. Bandi remegő kézzel, de sietősen nyújtotta át a szárított gyümölcsöket az apró, kinyújtott tenyerekbe. Minden apró neszre összerezzent, tekintetével a sikátor sötét torkolatát kémlelte, ahol a nyomor árnyai között bármikor feltűnhetett egy kéretlen látogató.
Borda feszülten, merev lábakkal állt Mirella mellett. Bár a félelem ott vibrált a levegőben, a hűséges társ halk, figyelmeztető fújtatással jelezte, hogy a környék korántsem biztonságos. Az idős asszony halkan suttogva igyekezett megnyugtatni a legkisebbeket, miközben óvatosan betakarta egy didergő kislány vállát. „Gyorsan egyétek, kicsikéim, a falaknak is füle van errefelé” – suttogta remegő hangon.
Mirella lassan a köpenye alá rejtette a pulzáló Álmok Anyagát, nehogy a kékes ragyogás felkeltse a közeli őrjáratok figyelmét. A hirtelen visszatérő félhomályban csak a gyerekek sietős rágásának halk zaja és a szél fütyülése hallatszott. A rongyos kislány hálásan, mégis riadtan szorította magához a megmaradt kenyérdarabot.
Ekkor azonban a sikátor mélyéről nehéz, ütemes léptek zaja verte fel a csendet. Egy nehéz csizma hangosan pottyant a sárba, és az acél fegyverek jellegzetes koccanása azonnal jéggé fagyasztotta a vért mindannyiukban. Borda hátán felállt a szőr, Bandi pedig sápadtan hátrált egy lépést, készen a menekülésre.