Úti pihenő a mohás kőnél

A fák lombjai között átszűrődő holdfény ezüstös csíkokat rajzolt a puha avarba, miközben Mirella és Borda csendesen haladtak felfelé a domboldalra kapaszkodó dűlőúton. A hűvös patakvíz emléke már lassan tovatűnt; a lány biztos léptekkel követte a korábban jól kimért csapást, ahol a sűrű bozótos természetes falat emelt a külvilág elé.
Néhány száz lépés után a fák ritkulni kezdtek, s egy öreg, kidőlt tölgyfa mellett felbukkant a régi kőkereszt mohás talapzata. Mirella megállt, s míg Borda figyelmesen szimatolt a szederindák alján, ő az oszlop tövében rejtőző apró üreghez nyúlt. A száraz levelek alatt egy apró, viaszos vászonba tekert csomag lapult – a korábbi útjuk során elrejtett tartalék gyertya és egy kis darabka szárított hús.
– Tessék, a jól végzett munka jutalma – suttogta a lány, s odaadta a hús nagyobbik felét a hűséges ebnek. Borda egyetlen mukkanás nélkül nyelte el a csemegét, halk farokcsóválással jelezve elégedettségét.
A távoli falvak csendesek maradtak, a dűlőút innen már a szomszédos városszéli vásártér felé kanyargott. Mirella elégedetten paskolta meg a szüszőjét: a hátsókerti egérút és a gázló sikeres átlépése után a portékája épségben maradt, s a holnapi nap végre meghozhatja a várt ezüstöket a kapzsi uraságok orra előtt.